És így, a környékünkön lévő középiskolába kezdtem járni. Elsőre megbántam eme döntésem, mivel az új iskolám egy nagyon magas domb tetején foglalt helyet. Még tavasszal is, a hallgatók tisztára kimelegedtek és leizzadtak, amíg felmásztak a meredek úton - természetesen az a tervem, hogy „könnyedén, lazán” menjek iskolába, nem jött össze. Minden alkalommal, amikor visszaemlékeztem erre, a ténnyel együtt, hogy a következő három év minden napján meg kell majd ismételnem ezt a procedúrát, kimerült és levert lettem. Egy kicsit elaludtam ma. Talán ezért sétáltam olyan sokkal gyorsabban, és talán ezért fáradtam ki ennyire. 10 perccel korábban kellett volna felkelnem, de, ahogy azt mindenki tudja, akkor alszol a legjobban, amikor épp fel kellene kelned. Nem akartam elvesztegetni azt az értékes 10 percet. Így viszont úgysem tudnék felkelni időben, ami azt jelentette, hogy meg kell majd ismételnem ezt a kis kora reggeli gyakorlatot az elkövetkező három évben. Ez eléggé letört.

Ez volt az oka az egyedülállóan borzalmas ábrázatomnak az időpocsékoló tanévnyitó alatt. Mindenki másnak az „új utazás kezdete” kifejezés tükröződött az arcán, tudod, az az egyedi „reményteljes, mégis bizonytalansággal teljes” kifejezés, ami minden új iskolás arcán látható, amikor új helyre kerül. Esetemben nem ez volt - egy csomó régi osztálytárs a régi sulimból szintén ebbe az iskolába jött. Mindennek tetejébe, néhány régi barátom is itt volt. Éppen ezért, én nem néztem olyan aggódóan vagy izgatottan, mint a többiek.

A srácok sport zakót, a lányok matrózblúzt viseltek. Hűha, micsoda furcsa kombináció. Talán az igazgató, aki épp horkolás gerjesztő beszédet tartott a pulpituson, titokban vonzódott a matrózblúzokhoz. Ahogy ezeken a jelentéktelen dolgokon gondolkoztam, az ünnepség végre véget ért. Én, együtt a nem annyira akart új osztálytársaimmal, az 1-51 osztályterembe mentem.

Az osztályfőnökünk, Okabe-sensei, az „egy óráig a tükör előtt gyakorolt” mosolyával, az osztály elé állt s bemutatta magát. Elsőre közölte, hogy tesitanár, s vezetője a kézilabda csapatnak. Aztán rátért olyan dolgokra, hogy amikor egyetemista volt, játszott az egyetemi kézilabda csapatban, s még egy bajnokságot is nyertek, és hogy ez a suli komoly hiányban szenved kézilabda játékosokat illetően, szóval bárki, aki belép a csapatba, azonnal kezdő lesz. Ez után olyanokról mesélt, hogy a világ legérdekesebb sportja a kézilabda, meg ilyenek. Amikor már azt hittem, sohasem hagyja abba, hirtelen kibökte:

„Most pedig, mindenki mutatkozzon be!”

Ez eléggé megszokott volt, így nem lepődtem meg.

Az osztály bal oldalán ülők sorban, egyesével elkezdték bemutatni magukat. Felemelték a kezüket, aztán közölték a nevüket, volt iskolájuk nevét és egyéb egyértelmű dolgokat, mint pl. hobbi és kedvenc étel. Néhányan csak motyogtak, keveseknek sikerült érdekesen előadni a dolgot, míg egyesek próbáltak béna vicceket mondani, amik még jobban rombolták a teremben uralkodó hangulatot. Ahogy egyre más emberek kerültek sorra, elérkezett az én időm. Kezdek ideges lenni! Biztosan mindenki megérti, hogyan érzem magam ebben a pillanatban, nem?

Miután befejeztem az alaposan átgondolt, minimális hosszúságú bemutatkozásom, anélkül, hogy sokat dadogtam volna, leültem, azzal a megkönnyebbült érzéssel, amit akkor érzel, amikor túlleszel valami kellemetlen, de szükséges dolgon. A mögöttem ülő személy felállt - á, valószínűleg sohasem fogom elfelejteni a hátralévő életemben -, s a következő legendás szavakat mondta:

„A nevem Suzumiya Haruhi. A Keleti Általánosba jártam.”

Eddig a pontig a bemutatkozás még mindig normális volt, így arra sem méltattam, hogy hátrafordulva ránézzek. Csak bámultam előre és hallgattam éles hangját.

„Közönséges emberek nem érdekelnek. Ha itt bárki is földönkívüli, időutazó, időcsúszó vagy parafenomén, akkor keressen meg! Ez minden.”

Ezt hallva, nem tehettem mást, megfordultam.

Hosszú, vékony, fekete haja volt. Aranyos arcán merészség és provokáció tükröződött, ahogy az osztály többi része bámult rá. Hosszú szempillái alatt komolyság és elhatározottság ragyogott csillogó szemében. Apró ajkait szorosan összeszorította. Ez volt az első benyomásom erről a lányról.

Még mindig emlékszem milyen csillogó volt a nyaka - elég csinos egy leányzó.

Haruhi, a provokáló szemeivel lassan végigfürkészte a termet, végén rám bámulva (nagyra tátottam a számat), majd egy apró mosoly nélkül helyet foglalt.

Drámai próbált lenni?

Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy mindenki feje tele volt kérdésekkel és mindenki össze volt zavarva, hogyan kéne reagálnia erre. „Nevetnem kéne?” Senki sem tudta.

Ahogy később kiderült, nem próbált meg drámai vagy vicces lenni, Haruhi ábrázata mindig is ilyen fennkölt volt.

Ő mindig komolyan gondolja, amit mond.

Ez későbbi tapasztalatokon alapul - nem tévedhetek.

Miután a csönd tündérei körbetáncoltak az osztályteremben harminc valamennyi másodpercig, az osztályfőnök, némi tétovázással, jelzett a következő diáknak, hogy folytassa, a feszült légkör enyhült.

Így találkoztunk.

Milyen elfelejthetetlen. Tényleg azt akartam hinni, hogy mindez csak véletlen volt.

Miután az első nap megragadta mindenki figyelmét, Haruhi visszatért ártatlan, középiskolás lánynak lenni.

Ez volt a vihar előtti csend! Mostanra már mindent értek.

Egyébként mindenki a város négy általános iskolájából jött - átlagos képességű emberek. Beleértve a Keleti Általánost is, ezért kellett lenniük olyanoknak is az osztályban, akik Haruhival végeztek, akik tudják, mit jelképez Haruhi hallgatása. Szerencsétlenségemre én nem ismertem egyetlen ilyen diákot sem, ezért senki sem magyarázhatta el nekem milyen komoly is volt a helyzet. Pont ezért, néhány nappal a kirobbanó bemutatkozás után, olyat tettem, amit sohasem fogok elfelejteni - óra előtt megpróbáltam beszédbe elegyedni vele.

Szerencsétlenségem dominói elkezdtek feldőlni, s én voltam az, aki az elsőt meglökte!

Amikor Haruhi csendesen ül a székén, teljesen normális, aranyos lánynak látszik, ezért azt terveztem, hogy pont elé fogok ülni, hogy közel kerülhessek hozzá. Igazából azt hittem, ez működni fog. Milyen naiv voltam. Valaki verjen belém némi értelmet, kérem!

Természetesen, ennél a balesetnél én kezdtem a beszélgetést.

„Hellóka.”

Mellékesen hátrafordítottam a fejem, azzal a levegős mosollyal az arcomon.

„A dolgok, amiket a bemutatkozáskor mondtál, komolyak?”

Keresztbe tett kézzel, összezárt ajkakkal, megtartva addigi pózát, Suzumiya Haruhi egyesen a szemembe nézett.

„Milyen 'dolgok, amiket a bemutatkozáskor mondtál'?”

„A dolgok a földönkívüliekről.”

„Te földönkívüli vagy?”

Nagyon komolynak látszott.

„N-em…”

„Ha nem, akkor mit akarsz?”

„S-semmit…”

„Akkor ne szólj hozzám. Csak pocsékolod az időm.”

A tekintete olyan fagyos volt, hogy azon vettem észre magam, egy „sajnálomot” hebegek, mielőtt ráeszméltem volna. Suzumiya Haruhi megvetően levette rólam tekintetét, s szemöldökét összehúzva bámult a táblára.

Vissza akartam pár szóban vágni, de nem jutott semmi jó az eszembe. Szerencsére, abban a pillanatban lépett be az osztályfőnök a terembe, s megmentett.

Lehangoltan visszafordultam az asztalom felé és észrevettem, ahogy néhányan nagy érdeklődéssel engem néznek. Természetesen ez nagyon zavart. Ahogy rájuk néztem, észrevettem viszont, hogy mindegyik arcán ugyanaz az gyengéd kifejezés volt látható. Néhányan együttérzően bólintottak felém.

Ahogy mondtam, először nagyon zavarónak éreztem, de később megtudtam, hogy mindannyian a Keleti Általánosból jöttek.

Mivel az első érintkezésem Haruhival szörnyen végződött, arra gondoltam, hogy ezentúl távolságot kellene tartanom tőle, a biztonság kedvéért. Ezt észben tartva telt el egy hét.

Ahogyan én is tagja voltam az osztálynak, mindig voltak olyanok, akik beszélni szerettek volna a mozdulatlan szemöldökű, savanyú ábrázatú Haruhival.

Legtöbbjük azok az akadékoskodó lányok voltak, akik abban a pillanatban, ahogy látják, hogy egy bajtárs lány osztálytárs elszigetelődik a többiektől, próbálnak kedvesek lenni és segíteni a leányzónak. Ez jó dolog, csak először legalább azt megnézhetnék, kinek akarnak segíteni!

„Szia, láttad a tegnap esti tévé műsort? A kilenc órásat.”

„Nem.”

„Tényleg? Miért?”

„Nem tudom.”

„Meg kellene nézned. Még ha a közepétől is kezded nézni, nem vesztesz semmit. Elmondjam mi volt eddig?”

„Idegesítő vagy!”

Így működött.

Jobb lett volna, ha csak szimplán nemet mondott volna pókerarccal. De nem, mind arckifejezésével, mind hanglejtésével nyomatékosítania kellett türelmetlenségét. Így az áldozata azt hitte, ő csinált valamit rosszul. A végén nem tudtak mit mondani, csak hogy „Értem… akkor csak…”, feltették maguknak a kérdést „Mit rontottam el?” és elódalogtak.

Ne légy olyan szomorú, nem mondtál semmi rosszat. A probléma Suzumiya Haruhi agyával van, nem veled.

Habár nem zavart egyedül enni, nem akartam, hogy a többiek azt gondolják, magamnak való vagyok, amikor mindenki más boldogan fogyasztotta el barátaival ebédjét. Ezért, bár nem érdekelt, ha a többiek félreértik, együtt ebédeltem az általános iskolai osztálytársammal, Kunikidával és egy Keleti Általánosba járt sráccal, Taniguchival, aki a közelemben ült.

Haruhiról kezdtünk el beszélgetni.

„Megpróbáltál szóba elegyedni Haruhival?”, kérdezte Taniguchi ártalmatlanul. Bólintottam.

„És akkor mondott valami furcsát, s nem tudtál mit mondani rá?”

„Így igaz!”

Taniguchi bekapta a szeletelt főtt tojását, megrágta, majd ezt mondta:

„Ha azt a lányt érdekelnéd, akkor nem mondana ilyen furcsa dolgokat. Csak annyit tanácsolhatok: add fel! Eddigre már rájöhettél, ő nem közönséges.”

„Három évig egy osztályba jártunk, nagyon jól tudom, milyen.”

Ezt a mondatot használta beszéde felvezetésének.

„Mindig elképesztően zavarba ejtő dolgokat művel. Azt hittem, legalább itt, a középiskolában vissza fogja fogni magát, de láthatóan nem. Hallottad a bemutatkozó beszédét, nem?”

„A földönkívülis dologra gondolsz?”

Kunikinda, aki azzal volt elfoglalva, hogy a csontokat kihalássza a sült halából, közbevágott:

„Igen, arra. Általánosban is mindig egy csomó furcsa dolgot mondott és csinált. Például ott volt az a suli rongáló eset!”

„Mi történt?”

„Van az az eszköz, amivel krétapor segítségével a csíkokat rajzolják a focipályán, igaz? Hogy is hívják? Akárhogy is, belopózott az éjszaka leple alatt az iskolába, s azzal az izével egy hatalmas szimbólumot rajzolt a pálya közepére.”

Taniguchi csintalanul mosolygott - biztosan visszaemlékezett az incidensre.

„Sokkoló volt. Korán reggel mentem az iskolába és csak nagy köröket és háromszögeket láttam. Ki nem tudtam találni, hogy mi célt szolgálhatnak, ezért felmentem a negyedik emeletre, hogy madártávlatból szemléljem meg az alkotást. De nem segített - még mindig nem tudtam mit is szimbolizálhatott.

„Azt hiszem, láttam már korábban. Nem volt egy ilyen sztori az újságban? Még egy helikopteres kép is volt! A ábra úgy nézett ki mint egy félkész Nazca állatrajz2.” - mondta Kunikida.

Nem rémlik, hogy hallottam volna róla valaha is korábban.

„Láttam azt a cikket én is. A cím valami ilyesmi volt: 'Titokzatos vandál támadta meg az általános iskolát éjszaka', igaz? Tippelj, szerinted ki követte el ezt az attrakciót?”

„Nem mondod, hogy ő?”

„Saját maga ismerte be. Tévedés kizárva. Természetesen behívták az igazgatóhoz. Minden tanár ott volt, s kérdezgették, miért csinálta.”

„És miért?”

„Nem tudom.” - válaszolt Taniguchi határozottan, majd megpróbált lenyelni egy egész szájnyi rizst.

„Azt hallottam, visszautasított mindennemű együttműködést. Persze, amikor rád bámul, inkább nem mondod ki, amit szerettél volna. Van aki szerint azért rajzolta azt az ábrát, hogy üzenjen az UFO-knak, mások szerint egy mágikus rajz volt s arra használta, hogy szörnyeket idézzen meg, vagy egy másik világba próbált átjárót nyitni, stb…. Sok fajta elmélet került elő, de amíg az elkövető hallgat, sohasem tudhatjuk meg, hogy ezek a pletykák igazak vagy sem. A mai napig ez még mindig rejtély.”

Valamilyen okból, Haruhi képe, ahogy eltökélten és elmerülten vonalakat húzogat éjjel a suli pályájának közepén, beférkőzött a gondolataim közé. Minden bizonnyal előkészítette a rajzoló eszközöket és a krétaport a szertárban, talán még egy zseblámpát is vett! A lámpa halovány sárga fényénél Suzumiya Haruhi nagyon higgadtnak és tragikusnak látszott… jó-jó, ez csak az én képzeletem szüleménye.

De az igazat megvallva, Suzumiya Haruhi biztos azért csinálta, hogy UFO-kat vagy szörnyeket idézzen meg, vagy akár egy dimenziós átjárót. Valószínűleg egész éjjel ezen dolgozott a pályán, de semmi sem történt, s végül leverten távozott, ezt gondoltam.

„Ez még nem minden!”

Taniguchi folytatta ebédje elfogyasztását.

„Egyszer reggel az osztályterembe lépve az fogadott, hogy az összes asztal ki volt rakva a folyosóra, vagy hogy nyomtatott csillagok voltak a mennyezeten. Egy másik alkalommal körbement az iskolában, s mindenfelé omamori amuletteket</html><a href=”#omamori” style=„vertical-align:super; font-size:x-small”>3</a></html> helyezett el… tudod, azokat a kínai fajtákat, mint amikor egy papír talizmánt ragasztasz a vámpír homlokára. Egyszerűen nem tudom megérteni őt.”

Igaz, Suzumiya Haruhi nem volt a teremben ekkor, különben nem ejthettük volna meg ezt a beszélgetést. De még egyszer, még ha hallott is volna minket, alighanem füle botját sem mozdította volna. Általában Suzumiya Haruhi a negyedik óra után azonnal elhagyta a termet, s nem tért vissza egészen az ötödik óra elejéig. Nem vitt magával ebédes dobozt, feltételeztem, hogy a menzára ment elkölteni az ebédjét, de egy ebéd elfogyasztása nem tart egy egész óráig, nem? Sőt, minden óra végén eltűnt. Hova mehetett?

„De nagyon népszerű a fiúknál!”

Taniguchi közbevágott:

„Csinos, atlétikus, okos. Még ha különös is, ha nem nyitja ki a száját, akkor tulajdonképpen nem rossz.”

„Honnan tudsz minderről?” - kérdezte Kunikida, akinek kajás doboza kétszer annyira volt tele, mint Taniguchié.

„Volt egy időszak, amikor egyfolytában váltogatta a barátait. Úgy hallottam, a leghosszabb kapcsolata egy hétig tartott, a legrövidebb öt perccel a szerelmi vallomás után ért véget. Plusz, az egyetlen ok, amiért Suzumiya dobta a barátait, az csak az volt, hogy 'Nincs időm rá, hogy közönséges emberekkel lógjak együtt.'”

Taniguchin látszott, hogy tapasztalat alapján beszél. Ahogy észrevette figyelő tekintetem, egy kicsit zavarba jött.

„Másoktól hallottam! De most komolyan! Valamilyen oknál fogva, sohasem utasított el egy vallomást sem. Harmadévre mindenki kiismerte, így már senki sem akart szerelmet vallani neki többé. Volt egy vicces érzésem, hogy a történelem meg fogja ismételni magát a középiskolában. Ezért figyelmeztetlek: add fel. Ezt egy olyasvalaki tanácsolja neked, aki egy osztályba járt vele.”

Mondj amit akarsz, abban az értelemben nem érdekelt.

Taniguchi visszarakta az üres kajás dobozát a táskájába s elengedett egy vészjósló kuncogást.

„Ha választanom kellene, akkor Asakura Ryoukot választanám.”

Taniguchi állával a pár asztallal odébb lévő lányok csoportjára mutatott. A csoport közepén állt Asakura Ryouko, rózsásan mosolyogva.

„Elemzésem alapján, mindenképpen benne van a 'Első Három Legcsinosabb Elsőéves Lány' között.”

„Minden egyes első éves lányt megvizsgáltál?”

„A lányokat A-tól D-ig kategóriákba soroltam, higgy nekem, egyedül csak az A osztályú lányok nevére emlékszem. Csak egyszer éljük át középiskolás éveinket - a sajátomat olyan boldoggá akarom tenni, amennyire lehetséges.”

„Akkor Asakura Ryouko A osztályú? - kérdezte Kunikida.

„Ő AA+! Naa, csak nézz rá, a személyisége biztosan első osztályú.”

Figyelmen kívül hagyva Taniguchi önző megjegyzéseit, Asakura Ryouko tényleg más módon volt aranyos, mint Suzumiya Haruhi.

Először is, nagyon csinos, mindemellett mindig mosolyszerű, gondoskodó benyomást keltett. Másodsorban, személyisége úgy tűnt, passzolt Taniguchi leírásához. Ekkortájt senki sem mert beszélni Suzumiya Haruhival, kivéve Asakura Ryoukot. Nem számított, milyen nyers volt Suzumiya Haruhi, Asakura Ryouko időről-időre megpróbált beszélni vele. Annyira szenvedélyes volt, hogy majdnem úgy viselkedett, mintha ő lenne az osztályelnök4. Harmadszorra, ahogy egyedül megválaszolta a tanárok kérdéseit, látható volt, hogy nagyon okos. Mindig helyesen válaszolt a kérdésekre - a tanárok szemében tutira ő volt a mintadiák. Mindennek tetejébe, szerfelett népszerű volt a lányok körében. A félév még csak egy hete ment, de ő már megtalálta a módját, hogyan legyen a központi egyéniség a lányok között. Olyan volt, mintha az égből pottyant volna le, s mintha rendkívüli szellemi vonzerővel született volna!

Összehasonlítva a gyakran szemöldök ráncoló, sci-fi megszállott Suzumiya Haruhival, a választás egyértelmű volt. Még egyszer, mindkét jelölt valószínűleg túl nagy falat lett volna a mi hős Taniguchinknak. Kizárt volt, hogy megkaphassa bármelyiket is.

Még mindig áprilist5 írtunk, amikortájt Suzumiya egészen barátságosan viselkedett. Számomra ez egy elég pihentető hónap volt. Legalábbis egy hónapig tartott, mielőtt Haruhi elkezdett furcsa utakon járni.

De még ezalatt az időszak alatt is felfigyeltem Haruhi néhány különcségére:

Miért mondom ezt?

1: Minden nap megváltoztatta a hajviseletét. Sőt, a megfigyeléseim alapján, valamilyen minta alapján tette mindezt. Hétfőn Haruhi úgy jött iskolába, hogy hosszú haját leengedte, anélkül, hogy akárhogy is feltűzte volna. Másnap lófarokba fogta össze. Akármennyire is nehéz elfogadnom, ez a hajstílus jól állt neki. Másnap két copfba fogta a haját, következő nap háromba, péntekre már öt copfba kötötte haját. A tettei tényleg rejtélyesek voltak!

Hétfő = 0, Kedd = 1, Szerda = 2, …

Ahogy a teltek a hét napjai, úgy növekedett a copfok száma, hétfőn az egész folyamat újrakezdődött. Nem értettem, miért csinálhatja. Az előbbiek alapján, vasárnap már hat copfot kellett viselnie… Hirtelen látni akartam a vasárnapi hajviseletét.

2: Testnevelés órát az 1-5 és az 1-6 osztályoknak közösen tartották, csak éppen a fiúknak és a lányoknak elkülönítve. Átöltözéskor, a lányok az 1-5 osztálytermébe mentek, míg a fiúknak az 1-6 termébe kellett menniük, ami azt jelentette, hogy az előző óra végén a mi osztályunkból (1-5) a srácoknak át kellett mennie a másik terembe.

Szerencsétlen módon, Haruhi teljesen levegőnek nézte a fiúkat az osztályban, s már azelőtt levette a matrózblúzát, mielőtt a fiúk távoztak volna.

Olyan volt, mintha számára a srácok tökök vagy krumplis zsákok lennének, s nem kellene törődnie velük. Rezzenéstelen arccal az asztalra dobta az egyenruháját és elkezdett átöltözni a tornaruhájába.

Abban a pillanatban Asakura Ryouko kitessékelte a kigúvadt szemű, megmerevedett srácokat (engem is beleértve) a tanteremből.

A pletykák szerint a lányok, Asakura Ryouko vezetésével, megpróbáltak beszélni Haruhi fejével, de nem jártak sikerrel. Minden egyes tesióra előtt, Haruhi figyelmen kívül hagyta az osztály másik felét s azonnal elkezdett vetkőzni. Így a csengő megszólalásának pillanatában el kellett hagynunk a termet nekünk, srácoknak - Asakura Ryouko kérésére.

De komolyan, Haruhinak iszonyatosan jó alakja van… ááá, ez nem a megfelelő idő ilyen dolgokat mondani.

3: Minden egyes nap végén Haruhi minden szó nélkül eltűnt. Amikor megcsendült az iskolacsengő, felkapta a hátizsákját és kiviharzott a teremből. Logikusan azt hittem egyenesen haza ment, sohasem gondoltam volna, hogy elmegy, s részt vesz a suli összes diákkörében. Egyik nap még láthattad, ahogy a kosárlabdacsapatban passzolgat, másnap már párnahuzatot varrt a varró szakkörben. A rákövetkező nap láthattad hogyan ütöget a jéghoki klubban. Azt hiszem, még a baseball csapathoz is csatlakozott. Így, lényegében, az iskolánk összes diákkörében megfordult. Természetesen minden klub meg akarta győzni, hogy lépjen be hozzájuk, de visszautasította őket. A magyarázata a következő volt: „Idegesítő számomra minden nap ugyanazt csinálni.” Így a nap végén sosem csatlakozott egyik körhöz sem.

Mit akart ez a lány elérni?

Már csak emiatt is egy szóbeszéd kezdett szinte azonnal terjedni az iskolában a „furcsa első éves lányról”. Egy hónap múlva, nem volt egyetlen olyan személy az iskolában, aki ne tudta volna, ki Suzumiya Haruhi. Előreugorva májusra, az emberek még mindig nem tudták, ki az igazgató, de Suzumiya Haruhi már egy köztudott név volt.

Ezekkel a történésekkel - s mindig Haruhi volt az ok - elérkezett a május.

Annak ellenére, hogy úgy gondolom, a végzet kevésbé hihető, mint a loch ness-i szörny, ha a végzet, valamilyen ismeretlen helyről, mégis aktívan befolyásolja az emberi életet, akkor sorsom kereke megindulni látszott. Elképzelhető, hogy volt valamilyen távoli hegységben néhány öreg fickó, akik azzal voltak elfoglalva, hogy újraírják a végzetem.

Az Arany Hét (Golden Week)6 szünete után sétáltam az iskola felé, még abban sem biztosan, a hét melyik napja is van. A természetellenesen napos májusi időjárás megperzselte a bőrömet, s teljesen leizzasztott - a meredek domb végeláthatatlannak látszott. Mit akarhat a Föld? Sárga láztól való szenvedést, vagy mit?

„Hé, Kyon.”

Mögülem valaki megveregette a vállam. Taniguchi volt.

Szélkabátja hanyagul lógott a vállairól, a nyakkendője gyűrött volt, egyoldalúra kötve.

„Hova mentél az Arany Héten?”

„Elvittem a húgomat meglátogatni a vidéken élő nagymamámat.”

„Milyen lehangoló.”

„Rendben, akkor te mit csináltál?”

„Részmunkaidőben dolgoztam egész végig.”

„Nem nézném ki belőled.”

„Kyon, már középiskolás vagy - miért még mindig te viszed el a húgodat meglátogatni nagymamit és nagypapit? Legalább próbálj már meg úgy kinézni, mint egy középiskolás!”

Mellesleg, Kyon, ez vagyok én. A nénikém hívott így először. Néhány évvel ezelőtt, a rég nem látott nagynéném hirtelen ezzel köszöntött: „Istenem, Kyon, olyan nagyra nőttél!” A húgom azt gondolta vicces, s szintén elkezdett Kyonnak hívni. A többi már történelem - a barátaim, azon felbuzdulva, hogy a húgom Kyonnak hív, eldöntötték, hogy ők is így tesznek. Attól a naptól kezdve, a becenevem Kyon lett. A fenébe, a húgom anno „Onii-channak”7 hívott!

„Nálunk hagyományosan összegyűlnek a rokonok az Arany Hét alatt” - válaszoltam, ahogy másztunk fel a dombra.

Az izzadtság miatt kezdtem kellemetlenül érezni magam.

Taniguchi, jól bírván szusszal, mint mindig, eldicsekedett, hogy találkozott pár csinos lánnyal a munkahelyén, és hogy hogyan akarja a félretett pénzét randikra s hasonlókra költeni. Őszintén, az olyan témák, mint hogy milyen álmai vannak valakinek vagy milyen aranyos az állatkája, számomra a világ legunalmasabb témái.

Ahogy Taniguchi napi programját hallgattam (láthatóan nem zavarták olyan apró problémák, mint hogy senki sem figyelt oda rá), elérkeztünk az iskola kapujába.

Suzumiya Haruhi már a székem mögötti padban ült s bámult a termen kívülre, amikor beléptem. Két nyuszi szerű hajcsat volt a hajában, azt hiszem, szerda van. Miután leültem - valamilyen okból, amit még magam sem tudok, az egyetlen magyarázat az lehet, hogy megőrültem, anélkül, hogy tudatosult volna bennem - azon vettem észre magam, hogy Suzumiya Haruhihoz beszélek.

„A földönkívüliek miatt változtatod meg a hajad minden egyes nap?”

Mint egy robot, Suzumiya Haruhi lassan felém fordította a fejét, s komoly arccal rám bámult. Elég ijesztő volt abban a pillanatban.

„Mikor vetted észre?”

A hangja olyan hűvös volt, mintha egy kőhöz beszélne az út mentén.

Megálltam egy pillanatra, végiggondolni.

„Hm… egy ideje.”

„Tényleg?”

Haruhi állát tenyerébe fúrta, láthatóan bosszantottam.

„Úgy hiszem minden napja a hétnek egy kicsit más.”

Ez volt az első alkalom, hogy rendesen beszélgetést folytattunk!

„Színek szerint: hétfő a sárga, kedd a piros, szerda a kék, csütörtök a zöld, péntek az arany, szombat a barna és vasárnap a fehér.”8

Kezdtem érteni, mit akar mondani.

„Akkor ez azt jelenti, hogy ha számokkal jelöljük a színeket, hétfő a nulla és vasárnap a hat, igaz?”

„Így van.”

„De nem egynek kellene lennie a hétfőnek?”

„Ki kérdezte a véleményed?”

„I-igaz…”

Láthatóan nem elégítette ki a válaszom, Haruhi morcosan nézett rám. Én csak ültem ott kényelmetlenül, s vártam, hogy teljen az idő.

„Találkoztunk már valahol korábban? Nagyon régen?”

„Nem hiszem.”

Miután válaszoltam, Okabe-sensei lépett be a terembe, s az első beszélgetésünk befejeződött.

Habár az első beszélgetésünk nem volt említésre méltó, mégis ez lehetett az a fordulópont, amit kerestem.

Még egyszer: az egyetlen időpont, amikor tudtam beszélni Haruhival, az osztályfőnöki óra9 előtti pár pillanat volt, mivel a szünetek alatt általában nem tartózkodott a teremben. De mivel épp előtte ülök, biztos vagyok benne, hogy az esélyem beszélni vele sokkal nagyobb, mint a többieké.

Legjobban mégis az döbbentett meg, hogy Haruhi rendesen válaszolt is nekem. Eredetileg azt gondoltam, hogy kb. azt fogja mondani, hogy „Idióta, fogd be! Nem érdekel!” Azt hiszem, legalább olyan furcsa vagyok, mint ő, hogy vettem a bátorságot, hogy beszéljek vele.

Így hát amikor másnap megérkeztem az iskolába, s észrevettem, hogy Haruhi a három copf helyett levágatta a hosszú és vékony haját rövidre, eléggé lelombozódtam.

A derékig érő haj vállig érőre rövidült. Habár ez a frizura is jól állt neki, levágatta a haját pont azután, hogy beszéltem vele róla! Szándékosan csinálta, ugye?

Amikor magyarázatot követeltem, hogy miért:

„Nincs oka.”

Válaszolt a védjegyévé vált irritáló hangján, mindenféle különösebb arckifejezés nélkül. Nem mondta el az okát.

De pont ezt vártam, nincs mit tenni.

„Tényleg kipróbáltad az összes diákkört?”

Attól a naptól fogva, Haruhival való beszélgetésem az osztályfőnöki óra előtti némi szabadidőben a napi rutinommá vált. Persze, ha nem próbáltam beszélgetést kezdeményezni vele, akkor Haruhi semmi jelét sem mutatta érdeklődésének. Másfelől, ha arról akartam volna beszélni vele, hogy milyen volt a tegnap esti tévé műsor, vagy hogy milyen az időjárás, stb. - ezeket idióta témáknak tartotta -, akkor csak szimplán levegőnek nézett volna. Tudva ezt, akárhányszor hozzá szóltam, körültekintően választottam meg a témát.

„Van olyan kör, amelyik ígéretesebb, mint a többi? Arra gondoltam, hogy csatlakozok valamelyikhez.”

„Nincs.” - válaszolt Haruhi határozottan. „Egyáltalán nincs.”

Nyomatékosította még egyszer megismételve, majd lassan kifújja a levegőt. Talán sóhajt?

„Azt hittem, hogy a középiskola egy kicsit jobb lesz. De végül is ugyanaz, mint az általános. Semmi sem változott. Úgy néz ki, rossz iskolába jöttem.”

Hölgyem, milyen szempontok szerint választott, amikor kiválasztotta, melyik iskolába szeretne járni?

„Sport klubok és a kulturális körök mind ugyanazok. Bárcsak lenne néhány egyedi kör itt az iskolában…”

„Milyen jogon döntöd el, hogy egyes körök normálisak-e vagy sem?”

„Fogd be. Ha tetszik egy kör, akkor az különleges, ha nem, akkor közönséges.”

„Tényleg? Tudtam, hogy ezt fogod mondani.”

„Hmmm!”

Dacosan elfordította az arcát, véget vetve az aznapi csevejnek.

Egy másik nap:

„Hallottam valamit véletlenül… Nem valami fontos… Tényleg dobtad minden barátodat?”

„Miért kell ezt nekem újra végighallgatnom, most tőled?”

Lesöpörte haját a vállairól, majd fekete csillogó szemeivel rám nézett. Istenem, a kifejezéstelenség mellett, ez a mérges ábrázat gyakran feltűnt az arcán. „Taniguchitól hallottad? Istenem, el sem hiszem, hogy általános iskola után megint ugyanabba az osztályba járok azzal az idiótával. Ő is az egyike azoknak leskelődő őrülteknek, nem?”

„Nem hiszem” - gondoltam.

„Nem tudom mit hallottál, de nem számít, a nagy részük úgyis igaz.”

„Nincs senki, akivel komoly kapcsolatot szeretnél?”

„Egyáltalán nincs senki!”

Úgy tűnik a teljes visszautasítás a mottója.

„Mindegyik idióta, egyszerűen nem tudok komoly kapcsolatot kialakítani velük. Mindegyikük megkérne, hogy találkozzak vele vasárnap a vasútállomásnál, aztán biztosan elmennénk moziba, vidámparkba vagy valami labdajátékot nézni. Az első alkalom, amikor együtt ennénk, biztos mindig valami déli randi lenne, utána átmennénk valami kávézóba egy teára. A nap végén mindig ezt mondanák: 'Viszlát holnap!'”

„Nem látok semmi rosszat ebben!” - gondoltam személy szerint, de nem volt bátorságom hangosan kimondani. Ha Haruhi szerint ez rossz, akkor rossznak kell lennie.

„Ezután tuti hogy telefonon keresztül vallanának szerelmet. Mi a fene! Ez komoly dolog, legalább szemtől szemben mondanák!!”

Együtt tudok érezni azokkal a srácokkal. Egy ilyen fontos - legalábbis számukra - vallomást tenni valaki olyannak, aki úgy néz rád, mint egy gilisztára, minden bizonnyal mindenki kellemetlenül érezné magát. Már attól elvesztik a hidegvérüket, hogy meglátják, milyen arcot vágsz! Elképzelem, mit gondolhattak azok a srácok, ahogy Haruhinak válaszolok.

„Hmm, igazad lehet. Elhívnám a lányt valahova, s közvetlenül mondanám meg neki.”

„Ki a fenét érdekelsz te?”

Mi a… már megint valami rosszat mondtam?

„A kérdés az, hogy minden fiú ebben a világban ilyen gyengeelméjű lény lenne? Ez a kérdés már általános óta foglalkoztat.”

Egy cseppet sem jobb!

„Akkor milyen fiút neveznél 'érdekesnek'? Mégiscsak a földönkívülieket?”

„Nincs semmi bajom a földönkívüliekkel vagy hasonló dolgokkal, amíg nem hétköznapiak. Mindegy milyen neműek.”

„Miért ragaszkodsz mindig valami nem emberihez?”

Amikor ezt kérdeztem, megvetően nézett rám.

„Mivel az emberek egyáltalán nem szórakoztatóak!”

„Ez… talán igazad van.”

Bár nem tudom támadni Haruhi elképzelését, ha végül is kiderülne, hogy ez az aranyos cserediák félig ember, félig földönkívüli, még én is azt gondolnám, mennyire király. Ha Taniguchi, aki épp mellettem ül, s árgus szemekkel figyeli Haruhit és engem, egy nyomozó lenne a jövőből, még királyabb lenne. Ha Asakura Ryouku, aki valamilyen oknál fogva mindig mosolyog rám, rendelkezne valamiféle természetfeletti erővel, az iskolai életem olyan izgalmas lenne, amilyen csak lehet.

De egyik sem lehetséges, sem földönkívüliek, sem természetfeletti erők nem léteznek ebben a világban. Jó, mondjuk azt, hogy léteznek. Nem fognak előttünk, egyszerű polgárok előtt megjelenni és azt mondani: „Hello, igazából egy földönkívüli vagyok.”

„PONT EZÉRT!”

Haruhi hirtelen felállt, hátralökte a székét, mire mindenki rá szegezte tekintetét.

„EZÉRT DOLGOZOK ILYEN KEMÉNYEN!!”

„Elnézést a késésért!”

Az örök optimista Okabe-sensei, aki eléggé lihegett, beviharzott a tanterembe. Amikor meglátta, hogy az egész osztály a padjánál álló, ökölbe szorított kezű, a plafonra meredő Haruhit bámulja, meglepődött s mozdulni sem tudott.

„Ööö… Kezdődik az osztályfőnöki óra!”

Haruhi azonnal leült, majd a padja sarkára bámult. Huh!

Megfordultam, az egész osztály hasonlóan tett, s visszafordították a fejüket. Okabe-sensei a közjátéktól nyilvánvalóan megzavarodva a táblához vánszorgott, majd köhintett egy aprót.

„Elnézést a késésért. Öö.. Kezdjük!”

Ismételte újra, majd az osztályterem légköre visszaváltozott normálissá - habár ez pont az a fajta légkör, amit Haruhi a legjobban utál!

Netalántán az élet már csak ilyen?

De, hogy megvalljam az igazat, a szívem mélyén igazából irigyeltem Haruhi életszemléletét.

Még mindig vágyik rá, hogy találkozzon valakivel a természetfeletti világból, a világból, amit én rég elhagytam már; sőt, Haruhi lelkesen próbálja megvalósítani álmát. Ha egy helyben ülve várni nem jó semmire, lépjünk mi! Ez az, amiért Haruhi olyan dolgokat csinál, mint hogy fehér csíkokat rajzol a sulipályára, szimbólumokat fest az iskola tetejére és omamori amuletteket ragasztgat ki mindenfele.

Hah!

Nem tudom, mikor kezdett el Haruhi furcsa dolgokat csinálni, amiért a többiek félreértve okkultistának nézték. Ha várakozással nem érsz el semmit, akkor miért ne végeznél néhány furcsa ceremóniát, hogy előcsald őket? Habár a nap végéig sem történt semmi. Talán ezért volt mindig Haruhi arcán az a „fenébe az egész világgal” ábrázat?

„Hé, Kyon.”

Óra után Taniguchi a maga misztikus arckifejezésével megpróbált sarokba szorítani. Taniguchi, totál idiótán nézel ki azzal az arckifejezéssel!

„Elég! Nem érdekel, mit mondasz. Egyébként milyen varázslatot használtál?”

„Milyen varázslatot?”

Nagyon fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól!10 Ezen a mondáson gondolkozva kérdeztem vissza. Taniguchi Haruhi immáron üres székére mutatott.

„Ez az első alkalom, hogy Suzumiyát ilyen sokáig beszélni láttam valakivel! Miről csevegtetek?”

Izé… hát… miről beszéltünk? Csak feltettem neki néhány normális kérdést, ez minden.

„Ez egy csoda!”

Taniguchi szarkasztikusan ijedt ábrázatot öltött, majd feltűnt Kunikida Taniguchi mögött.

„Kyon mindig is kedvelte a furcsa lányokat.”

Hé, ne mondj olyan dolgokat, amit félreérthetnek!

„Nem számít, Kyon szereti-e a furcsa lányokat. Amit nem tudok felfogni, hogy Suzumiya miért áll le beszélgetni veled. Egyáltalán nem értem.”

„Talán Kyon is olyan furcsa, mint ő?”

„Valószínűleg. Úgy értem mégsem várhatod el egy Kyon becenevű embertől, hogy normális legyen.”

Ne legyen már több Kyon, Kyon, Kyon! Ehelyett a hülye becenév használjátok a valódi nevem! Legalább a húgom hívna „Onii-channak”!

„Én is tudni akarom.”

Egy vidám lány hangja csendült fel a semmiből. Felemeltem a fejem, és természetesen Asakura Ryouko volt, mosolygó arccal.

„Már próbáltam beszélni Suzimiya-sannal néhány alkalommal, de semmi eredmény. Meg tudnád mondani, hogyan kellene csinálnom?”

Úgy viselkedtem, mintha már egy ideje ezen gondolkoztam volna - valójában egyáltalán nem gondolkoztam.

„Nem t'om.”

Meghallva ezt, Asakura elmosolyodott.

„Annyira megkönnyebbültem. Nem vághatja el magát teljesen az osztálytársaitól, nagyszerű, hogy összebarátkoztatok.”

Asakura Ryouko úgy törődött Haruhival, mintha ő lenne az osztályelnök, s hát, ő az osztályelnök. Megválasztottuk a legutóbbi osztályfőnöki óránkon.

„Barátok, tényleg?”

Bizonytalanul megráztam a fejem. Tényleg így lenne? Az egyetlen reakció amit Haruhi mutatott felém nem volt más, mint egy homlokráncolás!

„Továbbra is segítened kellene Suzumiya-sant, hogy be tudjon illeszkedni az osztályba. Végül is egy osztályba járunk, számítunk rád!”

Még ha ezt is mondod, azt sem tudom, mit kellene tennem!

„Ha bármit is közölnöm kellene Suzumiya-sannal, elég ha megkérlek, hogy add át neki!”

Hé, várjunk csak! Nem vagyok a közvetítőd!

„Kérlek!”, kérte őszintén, összetéve tenyereit.

Szembesülve kérésével csak olyan határozatlan válaszokra futotta tőlem, mint hogy „háát”, „ööö…”. Asakura ezt igennek vette és az ő sárga tulipán mosolyával visszament a többi lányhoz. Miután észrevettem, hogy minden lány engem bámult, a szívem majdnem megállt.

„Kyon, mi ugye jó barátok vagyunk?” kérdezte Taguchi, gyanakodva nézve rám.

„Mi a fene folyik itt?”

Még Kunikida is bólintott egyet csukott szemmel és karjait összekulcsolva a mellkasán.

Istenem! Miért vagyok körülvéve egy rakat idiótával?

Úgy tűnik valaki eldöntötte, hogy mindenkinek az osztályban meg kell változtatnia az ülőhelyét havonta. Emiatt az osztályelnök Asakura felírta az összes szék számát pici cetlikre, berakta őket egy sütis dobozba és mindenkivel húzatott belőle egyet. Végül az én helyem az utolsó előtti sorban lett, azon ablak mellett, amelyik az udvarra nézett. Lehet tippelni ki kapta meg az utolsó széket mögöttem? Pontosan. Az örökké morcos Haruhi!

„Miért nem történt még semmi érdekes? Például alsó tagozatos gyerekek tűnnek el egyenként, vagy néhány tanárt meggyilkolnak egy zárt osztályteremben?”

„Elég legyen ezekből az ijesztő dolgokból!”

„Csatlakoztam a Rejtély Tanulmányozó Csoporthoz.”

„Tényleg? Mi történt?”

„Olyan együgyű volt. Nem történt semmi érdekes! Sőt, habár az összes tag mind nagy detektív regény rajongó, egyikük sem emlékeztetett egy igazi detektívre!”

„De ez normális, nem?”

„Reménykedtem a Természetfelettit Tanulmányozó Csoportban is.”

„Tényleg?”

„De a végén kiderült, hogy mindannyian okkult mániákusok. Szerinted ez szórakoztató?”

„Nem igazán.”

„Ez túúl unalmas! Miért nincs ebben az iskolában egyetlen érdekes diákkör sem?”

„Nem mintha túl sokat tudnál tenni ellene.”

„Azt hittem, miután bekerülök a középiskolába, mindenféle igazán menő diákkörrel fogok találkozni. De, ez olyan, mintha be szeretnél jutni a Major League-be11, aztán rájössz, hogy az iskolának, ahova jársz, még baseball csapata sincs.”

Haruhi úgy nézett ki, mint valamiféle szellem, aki készen áll rá, hogy meglátogasson több száz Buddhista kolostort és szórjon rájuk néhány átkot. Elmerengő tekintetét az égre helyezte, majd egy hatalmasat sóhajtott.

Meg kellene szánnom?

Nem tudom milyen diákköröket szeretne Haruhi. Talán még ő sem tudja maga. Ő csak szeretne csinálni „valami érdekeset”. De mi az, hogy „valami érdekes”? Beletartozik egy rejtélyes gyilkosság megoldása? UFO-k utáni hajsza? Vagy ördögűzés? Azt hiszem, neki sincs semmi fogalma róla.

„Ha tényleg nincs egy sem, azt hiszem, nincs mit tenni.”

Úgy döntöttem, kifejtem a véleményem.

„Az eredményeket tekintve, az emberek általában elégedettek az aktuális helyzetükkel. Akik mégsem, habár, megpróbálnak kifejleszteni vagy feltalálni valamit, ami előre viheti a civilizációt. Valaki repülni akart, és felfedezték a repülőgépeket. Valaki kényelmesen akart utazni, és megszületettek a vonatok és autók. De mindezen dolgok olyan emberek agyából pattantak ki, akik különleges képességekkel bírtak. Egyedül a zsenik képesek ezeket az elképzeléseket formába önteni. Nekünk, egyszerű halandóknak, csak teljes életet kell élnünk. Nem szabad meggondolatlanul cselekednünk, csak mert kalandozni lenne kedvünk.”

„Pofa be.”

Haruhi egyszerűen félbeszakította igazán tökéletes beszédemet, legalább is azt hiszem az volt, majd fejét elfordította. Úgy néz ki kicsit szeszélyes most. De hát mikor nem az? Máris hozzászoktam ehhez.

Ezt a lányt valószínűleg nem érdekli semmi - kivéve ha bármilyen kapcsolatban van olyan természetfeletti erőkkel, amik jóval meghaladják a valóságot. Habár ilyenek ezen a világon nem léteznek. Tényleg nem.

Éljenek a fizika törvényei! Nekik köszönhetően mi emberek békésen élhetünk. Habár Haruhi is beletörődhetne ebbe.

Normális vagyok, nem?

Volt valami oka.

Talán a fenti beszélgetés?

Csak azért, mert sohasem gondoltam volna, hogy ez fog következni!

A meleg nap sugarai mindenkit elálmosították az osztályteremben. Ahogy épp lehajtottam a fejem és készültem álomba szenderülni, egy erőteljes kar ragadta meg a galléromat és rántott hátra. Mivel a mozdulat olyan erős volt, a fejem belecsapódott a mögöttem lévő asztal lapjába. Néhány könnycsepp jelent meg a szemem sarkában.

„Mi a fenét csinálsz?”

Dühösen hátrafordítottam a fejem és láttam Haruhit, ahogy fél kézzel még mindig a galléromat szorongatja, egy olyan nagy mosollyal az arcán, mint a trópusi nap - őszintén, ez az első alkalom, hogy mosolyogni látom Haruhit! Ha a mosolyokat lehetne mérni, mint a hőmérsékletet, az ő mosolya olyan forró lett volna, mint egy trópusi esőerdő.

„Megvan!”

Hé, ne köpködj!

„Miért nem gondoltam eddig erre?”

Haruhi szemei olyan fényesen csillogtak, mint az Albireo Alpha12 csillag. Egyenesen rám nézett. Kicsit félve megkérdeztem:

„Mi jutott eszedbe?”

„Ha nem létezik, egyszerűen csak létre kell hoznom egyet!”

„De mit?”

„Egy diákkört!”

A fejem hirtelen fájni kezdett, de kétlem, hogy ennek bármi köze lett volna ahhoz, hogy az előbb bevertem az asztalba.

„Tényleg? Nagyszerű ötlet. Elengednél végre?”

„Mi ez a hangnem? Sokkal boldogabbnak kéne lenned!”

„Ami az ötletedet illeti, később még beszélünk. Most csak azt szeretném, ha elgondolkoznál, hol vagyunk, AZTÁN megoszthatod az örömöd velem. Először nyugodj le, oké?”

„Hogy érted?”

„Még mindig tart az óra.”

Haruhi végre elengedte a galléromat. Gyengéden benyomtam a sajgó hátsó felét fejemnek, majd lassan megfordultam. Az egész osztály lenyűgözve figyelte az eseményeket. A frissen végzett kezdő angol tanárnő, krétájával a kezében, egyenesen rám nézett és úgy tűnt, akármikor elsírhatja magát.

Intettem Haruhinak, hogy azonnal üljön le, és egy vállvonással jeleztem szegény tanárnőnek.

Kérem, folytassa az órát, hölgyem.

Hallottam, ahogy Haruhi motyogott valamit, majd húzodozva leült. A tanárnő folytatta a magyarázást a táblánál…

Alapítani egy új diákkört?

Hmmm…

Ugye nem kell nekem is részt vennem benne?

A fájó agyvelőm csak tovább növelte kényelmetlenség érzésemet.

1 Gyakorta a japán iskolákban a termek és az osztályok elnevezése a következő: évfolyam-sorszám. Jelen esetben az első évfolyam ötödik osztályáról van szó. A japán (és vele együtt az amerikai is) rendszer nem feleltethető meg egy az egyben a magyarnak. Habár odakinn 3 éves képzések vannak, a könnyebb érthetőség kedvéért és a szereplők feltételezhető kora miatt középiskolának fordítottam Haruhi és Kyon iskoláját.

2 A Nazca állatrajzokat a dél-amerikai indiánok egyik törzse, a nazcák készítették időszámításunk kezdete környékén. A sivatagba vájt rajzok és alakzatok némelyikének mérete eléri a több száz métert is. További információért link.

3 Ezek olyan amulettek, amikről azt tartották, ha valamelyik istenségnek szentelik, jótékony hatással ruházza fel. Megtalálhatóak mind a betegségek és egyéb bajok, tragédiák megelőzésére szolgáló amulettek, mind az élet valamilyen területén sikerességet biztosító darabok is. További információért link.

4 A japán iskolarendszerben szokás az osztály tagjai közül választani egy képviselőt, aki onnantól az egész osztályt érintő dolgokat végzi el, képviseli az osztályt a diáktanácsban, stb.. A magyarban pontos megfelelője nincs, ezért innentől az osztályelnök kifejezést használtam.

5 A japán iskolarendszerben a tanév első féléve a naptári év elején kezdődik, a nyári szünet kettészeli a tanévet. Az április ebből következően az első félév elejét jelenti.

6 Az Arany Hét az április 29. és május 5. közötti időszakot jelenti. Ezen időszak legnagyobb része szabadnap, kivéve május első két napját. Sok cég ennek ellenére vagy teljesen bezár az egész időszakra, vagy szabadnapot ad dolgozóinak. További információért link (angol nyelvű).

7 Onii-chan: Nagyon kedves megszólítása az idősebb fiú testvérnek, kb. bátyó.

8 Haruhi színválasztása a hét napjainak japán nevéből ered. Pl. a szerda japánul suiyobi, ami a víz napját jelenti, ezért a kék. A péntek japánul kinyobi, magyarul arany nap, ezért az arany, mint szín.

9 A japán iskolarendszerben minden napot a magyar osztályfőnöki órához hasonló foglalkozás zár. A könnyebb érthetőség kedvéért a szövegben osztályfőnöki óraként hivatkoztam rá.

10 A mondat utalás Arthur C. Clarke elhíresült mondatára, aminek fordítása így néz ki: Minden eléggé fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól.

11 Major League: A profi baseball liga Észak-Amerikában.

12 Albireo egy kettőscsillag, ennek fényesebb tagja az Albireo Alpha csillag. Az Albireo a harmadik legfényesebb csillaga a Hattyú csillagképnek, a Földtől mintegy 385 fényévre található. További információért link.

---

---

After I had signed up for a local senior high school, I soon regretted it, as the school I was attending was sitting atop a long, steep hill. Even in spring, I would become so boiled and sweaty just from climbing the road that I would feel like I was climbing a mountain. Every time I remembered this, along with the fact that for the next three years I would have to repeat the same thing everyday in the morning, I already felt tired and depressed. I overslept a bit today, and perhaps that was why I walked so much faster, or perhaps that was why I was so tired then. I could have woken up ten minutes earlier, but, as all of you know, you sleep best right before it's time to get up. I didn't want to waste those ten precious minutes. So I realized I could never wake up early after all, which meant that I would need to repeat this early exercise for the next three years. This was just too depressing.

That was the reason for my grim face during the entrance ceremony. Everyone else in the unnecessarily large auditorium had the „starting a new journey” look on their face. You know, the unique look: the hopeful, yet filled with uncertainty one that every new student wears when they enter a new school. For me, this was not the case — a lot of old classmates from my former junior high school were also coming to this school. To cap it off, a few of my friends were also here. Thus, I didn't look as worried-or excited-as other people did.

The boys were in blazers, and the girls in sailor uniforms. Wow, that's a pretty weird combination. Maybe the principal giving a monotonous speech on the stage had some sort of fetish for sailor uniforms. As I was thinking about these useless things, the idiotic ceremony finally ended. I, along with my not-so-welcome new classmates, entered the 1-5 classroom.

Our homeroom teacher, Okabe-sensei, with his practiced-for-an-hour-in-front-of-a-mirror smile, walked to the front of the class and gave a self-introduction. He first said that he was teaching PE, and was the coach of the handball team. Then he moved on to his bygone days like how, back when he was in university, he used to play in a handball team, even won the championship, and that this school was seriously lacking in handball players, so whoever joined the team would become a regular instantly. And then he continued about how handball was the most interesting sport in the world, and so on and so forth, forth, forth. Just when I thought that he would never finish, he suddenly blurted out:

„Now, why don't you introduce yourselves one by one?”

This kind of thing was already expected, so I wasn't really surprised.

One by one, the guys in the left line of the class started to introduce themselves. They raised their hands, then announced their names, the names of their old schools, and other trivial stuff, such as their hobbies or favorite foods. Some people mumbled their way through it, a few made some pretty interesting intros, while some tried to tell lame jokes that lowered the room's atmosphere. As the other people introduced themselves, my turn was approaching. I'm starting to get nervous! You must understand how I'm feeling right now, don't you?

After I managed to finish my carefully-thought-out, short-length introduction without stammering my words the best I could, I sat down feeling the relief of having finished something unpleasant but inevitable. The person behind me stood up for her turn and―Oh, I probably won't forget this for the rest of my life―said the words that would become a legend.

„My name is Suzumiya Haruhi. I graduated from East Junior High.”

Up to this point the introduction was still normal, so I didn't even bother turning around to look at her. I just stared towards the front and listened to her crisp voice.

„I don't have interest in ordinary people. If anyone here is an alien, time traveler, slider, or esper, please come see me! That is all.”

Upon hearing that, I couldn't help but turn around.

She had long black hair. Her cute face was filled with a daring and challenging look as the rest of the class stared at her. Her seriousness and determination shone through her glinting eyes and long eyebrows. Her small lips were tightly closed. This was my first impression of this girl.

I still remember how gleaming her white neck was — standing there was an astounding beauty.

Haruhi, with her provocative eyes, scanned the class slowly, stopped to glare at me (I had my mouth wide open), and then sat down without so much as a smile.

Was that supposed to be funny?

At that moment I believe everyone's mind was filled with question marks, and that everyone was confused as to what his or her reaction should be. „Should I laugh?” Nobody knew.

Well, judging by the conclusion, it wasn't a joke nor a matter of laughing, as Haruhi has never said any of them.

She is always serious.

This is based on my own experience—It can't be wrong.

After the fairy of silence hovered around the classroom for about thirty seconds, the homeroom teacher, hesitating, signaled the next person to continue, and finally the tense atmosphere was lifted.

That is how we first encountered.

I solemnly swear ― I really want to believe it was just a coincidence.

After she grabbed everyone's attention on the first day, Haruhi reverted to being an innocent high school girl.

This was the calm before the storm! I finally understand it all now.

Anyway, everyone in this school came from one of the four junior high schools in the city — people with so-so exam marks. This, of course, included the East Junior High School; therefore, there should be people in the class who graduated along with Haruhi who knew what her silence symbolized. Unfortunately, I did not know any guys from East Junior High, thus no one could explain to me how serious the situation was. Consequently, a few days after the absurd introduction, I did something terribly foolish—I tried to talk to her before class!

My dominoes of misfortune had begun to fall down, and I was the person who pushed the first block.

You see, when Haruhi sits quietly in her seat, she looks just like a normal, cute girl. After all, I was supposed to sit right in front of her, and I just thought I might as well get close to her. I actually believed this would work. How naive of me. Someone please beat some sense into me.

Of course, I started the conversation with that incident.

„Hey.”

I turned my head around, with that casual smile all over my face.

„The stuff you said in your intro, how much of it was serious?”

With her arms crossed in front of her chest, lips sealed tight, Suzumiya Haruhi kept her stern posture, staring right into my eyes.

„What 'stuff in my intro?'”

„The stuff about the aliens and all that.”

„Are you an alien?”

She looked quite serious.

”… No, but-”

„If you are not, then what do you want from me?”

”… No, nothing.”

„Then don't talk to me. You're wasting my time.”

Her glare was so cold that I found myself stuttering „sorry” in reaction, even before realizing it myself. Suzumiya Haruhi then removed the glare from me disdainfully, and started to frown at the blackboard.

I was going to whip back a line or two, but I couldn't think of anything good to say. Thankfully, at that moment the homeroom teacher came into the classroom and I was saved.

Feeling lost, I turned my head back to my desk, then noticed that several classmates were looking at me with a look of great interest on their faces. After I stared back at them, however, I noticed that they all had the same expression on their faces as though they were about to say „No wonder.” Some even nodded at me in sympathy.

This somehow makes me feel annoyed! But later on I came to know that all those guys were East Junior High graduates.

Given that my first contact with Haruhi had ended in morbid vain, I figured that I should keep my distance from her for now, for safety's sake. With that in mind, a week passed by.

But still, there were always naive guys who wanted to talk to Suzumiya Haruhi, who was always frowning her brow and pursing her lips.

Most of them were those fussy girls who just wanted to give a hand to a lonely fellow female classmate. This is a good thing, but at least they should have checked their target beforehand!

„Hi, did you see that soap opera last night? The 9 o'clock one.”

„No.”

„Eh, why not?”

„Who cares?”

„You should try it. Even if you started from the middle you wouldn't be lost. Do you need me to go over the previous stories for you?”

„Now get lost. You are annoying!”

Well, that's how it went.

Rude and expressionless. She could have shown them an ounce of manners! This just made her victims believe that they did something wrong. At the end he/she would have no choice but to say „I see… then I'll just…”, and ask themselves, „What did I say wrong?” and whimper away.

Don't be so sad; you didn't say anything wrong. Something is wrong with Suzumiya Haruhi's brain, not yours.

Even though I didn't mind eating alone, I didn't want others to think I was a loner while everyone else was happily eating their lunch with their friends. That's why I ate my lunch together with Kunikida, my old junior high school friend, and a boy named Taniguchi from East Junior High, whose seat was close to me.

And at last, we happened to gossip about Haruhi.

„You tried talking to Suzumiya, didn't you?” Taniguchi asked abruptly. I nodded.

„And then she said some weird stuff and dissed you cold?”

You're telling me.

Taniguchi put his sliced, boiled egg into his mouth, chewed, and said his mouthful:

„If you're interested in that girl, I won't drag my words. All I can advise you is, „Forget it!” You should know it by now―Yeah, she's a wacko.”

He added he was in her class for three years in a row, and he knew her very well. Then he came to a bunch of anecdotes about her.

„Her behavior is totally outta common sense. I thought she'd at least try to control herself once she got into senior high; but apparently she hasn't. You heard her introduction, right?”

„You mean the alien stuff?”

Kunikida, who was busy picking bones out of his fried fish, had butted in.

„That's it. Even back in junior high she always said and did lots of weird things. Yeah, that reminds me―The school vandalization incident, for instance!”

„What's that?”

„You know that gizmo you use to draw lines with chalk powder, don't you? Wonder what's it called… Anyway, she sneaked into school at night and, with that thing, drew a huge pictogram in the middle of the athletic field.”

Taniguchi started to smirk—maybe he was remembering the incident.

„It startled me! I went to school early in the morning, and I could see big circles and triangles on the ground. I had no idea what they were supposed to be, so I went up to the fourth floor to get a bird's-eye view. That didn't help―I still didn't know what that symbol was.”

„Oh, I think I saw that before. I guess the newspaper had a story on it? It depicted a photograph taken from the sky! The symbol looked like broken Nazca lines,” Kunikida said.

I have never heard of such a thing.

„Right! I know! The headline was something like 'Mysterious Lines in a Middle School Athletic Field,' right? Well, care to guess who pulled that stunt?”

„Don't tell me it's her.”

„She admitted it herself, so there's no mistake. Of course that baffled the teaching staff. She got summoned to the principal's office. Every teacher was there, and they interrogated her.”

„Why did she do it, then?”

„Beats me,” Taniguchi answered flatly, as he tried to swallow a mouthful of rice.

„I heard she refused to say anything. Of course, when she glares at you, you're gonna give up whatever you were about to say. Some said she drew the symbol to call UFOs, others said it was a magical symbol and was used to summon devils, or that she was trying to open a portal to a parallel world-thingy, blah-blah-blah… There were many speculations, but as long as the culprit keeps silent, we may never know if those rumors are true or not. To this day it's still a mystery.”

For some reason, an image of Haruhi, with her serious look, busy drawing the lines in the middle of the school field at night, floated into my mind. She definitely took the drawing tools and the chalk powder beforehand from the storage room; maybe she even bought a flashlight! Under its dim yellow light Suzumiya Haruhi might have looked quite grave, if not determined… OK, this was just my imagination.

But truth be told, it seemed Suzumiya Haruhi was honestly expecting the UFOs or monsters, or even dimensional portals, to appear. She probably worked on it the whole night in the field, but as nothing showed up, all she was left with was depression, I thought to myself.

„That's not all!”

Now Taniguchi had finished lunch, and was tidying up his desk. He went on:

„Once I came to the classroom in the morning and discovered all the desks were moved out into the corridor, or there was a huge star-shaped painting on the school's rooftop. Another time she was wandering around the school putting O-fudas all over the place… you know, those talismans like on a Chinese vampire's forehead. I just don't understand her.”

That's right, Suzumiya Haruhi was not inside the classroom right then, or else we wouldn't have been having this conversation. But then again, even if she did hear us, she probably wouldn't have cared. Usually, Suzumiya Haruhi left the classroom immediately after fourth period, then came back right before fifth period. She didn't carry a lunch box, so I had assumed that she went to the cafeteria to enjoy her lunch; but it doesn't take the whole hour to eat lunch, does it? Furthermore, at the end of every period, she disappeared. Where did she go anyway…?

„But she's very popular with the guys!”

Taniguchi piped in:

„She's cute, athletic, and smart. Even though she is peculiar, if she keeps her mouth shut, she's actually not bad.”

„Where did you learn all this gossip?” Kunikida asked, with his lunch box twice as full as Taniguchi's.

„There was a period of time where she switched boyfriends non-stop. From what I heard, the longest relationship lasted a week, and the shortest one ended 5 minutes after the confession. In addition, the only reason Suzumiya gave for dumping her boyfriends was 'I don't have time to socialize with normal humans.'”

Taniguchi seemed to be speaking from experience. After he noticed my stare, he became a bit flustered.

„I heard this from other people! Honest! For some reason, she wouldn't turn down a confession. By the third year, everyone understood; so no one wanted to confess to her anymore. I have a funny feeling that history will repeat itself in senior high. So I am warning you now: give up. This is coming from someone who was in the same class as her.”

Say whatever you want, I was not interested in her in that way.

Taniguchi put his empty lunch-box back into his bag, and let out a sinister giggle.

„If I had to choose one, I would choose her, Asakura Ryouko.”

Taniguchi nodded his chin towards a group of girls a few desks away. In the middle of the conversing group, with a rosy smile on her face, was Asakura Ryouko.

„Judging from my analysis, she definitely enters the 'Top Three Cutest First Year Girls' list.”

„You have every single first year girl in this school checked out?”

„I group girls into A to D categories and, believe me, I only remember the names of the A girls. You only get to go through high school life once— I want mine to be as happy as possible.”

„Then that Asakura Ryouko is an A then?” Kunikida asked.

„She is AA+! Come on, just look at her face, her personality must be first class.”

Even ignoring Taniguchi's egoistic comments, Asakura Ryouko was quite a different kind of cute girl than Suzumiya Haruhi was.

First of all, she was very pretty; plus she always gave off a smile-like caring impression. Second, her personality did seem to match Taniguchi's description. These days no one dared to talk to Suzumiya Haruhi anymore, except for Asakura Ryouko. No matter how harsh Suzumiya Haruhi was, Asakura Ryouko still tried to talk to her from time to time. She was so passionate that she almost acted like the class monitor. Third, from the way she answered the teachers' questions in class alone, you could see that she was very smart. She always answered the questions correctly — in the eyes of the teachers she was probably a model student. To top it off, she was extremely popular with the girls. The term had only been going for a week, and she was already well on her way to being the center of the female students in the class. It was as though she had fallen from the sky and had been born with extreme attraction in mind!

Compared to the often scowling, science fiction-obsessed Suzumiya Haruhi, the choice was obvious. Then again, these two candidates were both probably too high up the hill for our hero Taniguchi to climb. No way was he going to get either of them.

It was still April then, and, at that time, Suzumiya was actually behaving quite nicely. To me, this was quite a relaxing month. At the very least, there would be a month to go before Haruhi started going astray.

But, even during this time, I'd observed some of Haruhi's eccentric behaviors.

Why would I say that?

Clue #1: She changed her hairstyle every day. Furthermore, judging from my observation, there was some sort of a pattern going on. On Monday, Haruhi would come to school with her long hair down, without tying it up whatsoever. On the next day, she would tie it up in a ponytail. As much as I hate to admit it, that hair style did look good on her. Then, she would tie two ponytails on the next day, and three ponytails the day after; by Friday, she would have four ribbon-tied ponytails on her head. Her actions were really enigmatic!

Monday = 0, Tuesday = 1, Wednesday = 2…

As the day of the week increased, so would the number of her ponytails; by next Monday, the whole process would start again. I couldn't see why she was doing it. Following the previous logic, she should have had six ponytails on Sunday… I suddenly wanted to see her Sunday hairstyle.

Clue #2: For PE, classes 1-5 and 1-6 would combine and have PE together, with the boys and girls separated. When we changed clothes, the girls would go to the 1-5 classroom, and the boys would go to the 1-6 classroom; meaning at the end of the previous period, the guys from our class (1-5) would move to the other room to change.

Unfortunately, Haruhi totally ignored the guys in our class, and removed her sailor uniform before the guys had left.

It was as if, to her, the guys were pumpkins or potato sacks, and she couldn't care less. Without any expression, she would throw her uniform onto the desk and start to get into her sweatshirt.

At that moment, Asakura Ryouko would drive the goggle-eyed, frozen guys, myself included, out of the classroom.

According to rumors, the girls, with Asakura Ryouko as their leader, tried to talk Haruhi out of doing that, but to no avail. Every PE class, Haruhi would ignore the rest of the class and take her uniform off without so much as a glance. And so, we guys were asked to leave the classroom the second the bell rang— at the request of Asakura Ryouko.

But seriously, Haruhi has a really great figure… argh, this isn't the time to say that kind of thing.

Clue #3: At the end of every block, Haruhi would go AWOL. When the school bell came rolling around, she would grab her backpack and shoot out of the classroom. Logically, I thought that she went straight back to her house; I would never have thought that she would go and participate in all the clubs in the school. One day, you would see her passing balls in the Basketball Club, and the next you would see her sewing a pillow case in the Sewing Club. By the following day, you would see her waving her stick in the Hockey Club. I think she also joined the Baseball Club. So, basically, she had participated in every sport club in our school. All the clubs tried to persuade her into joining them of course, but she turned them all down. Her explanation was: „It is annoying for me to do the same club activity everyday.” At the end of the day, she didn't join any clubs.

What is that girl trying to pull?

From this alone, news of a „weird first year girl” spread throughout the school almost instantly. Within a month, there was not a single person who didn't know who Suzumiya Haruhi was. Fast forwarding to May, people may still not have known who the principal was, but Suzumiya Haruhi was a household name.

So, with all this stuff going on— and Haruhi was always the cause— May arrived.

Though I personally think that destiny is even less believable than the Loch Ness monster, if destiny, at some unknown place, is actively influencing human lives, my wheel of fate had probably begun to turn. Conceivably, in some remote mountain there was probably some old guy who was busy rewriting my destiny.

After the end of the Golden Week holiday, I walked to school, not sure what day of the week it was. The unnaturally sunny May weather blasted onto my skin and made me soaked with sweat— the steep hill didn't seem to end either. Just what is it that the Earth wants? Is it suffering from yellow fever or something?

„Hey, Kyon.”

From behind, somebody clapped me on the shoulder. It was Taniguchi.

His blazer hung slovenly on his shoulders, his necktie was wrinkled and skewed to one side.

„Where did you go for Golden Week?”

„I took my little sister to see my grandma in the countryside.”

„How dull.”

„Fine, what did you do, then?”

„Part-time job all the way.”

„You don't look like that kind of person.”

„Kyon, you are in senior high now— why do you still bring your little sister to see your grandpa and grandma? You gotta at least look like a senior high student.”

By the way, Kyon would be me. My aunt was the one who first called me that. A few years ago, my long-time-no-see aunt suddenly said to me, „My goodness, Kyon has grown so big!” My sister thought it was funny and also started to call me Kyon. After that the rest is history— my friends, upon hearing my sister calling me Kyon, decided to follow her lead. From that day on, my nickname became Kyon. Damn it, my sister used to call me „Onii-chan”!

„It is a tradition of my family's to have a cousin gathering during Golden Week,” I answered as I climbed the hill.

The sweating sensation made me feel uncomfortable.

Taniguchi, long-winded as always, boasted about how he had met some cute girls at his workplace, and how he planned to use the money he saved to go on dates and such. Frankly, topics like what dreams people have, or how amazing or cute someone's pet is, are in my book, some of the dullest topics in the world.

As I listened to Taniguchi's date schedule (apparently he wasn't stopped by little problems such as how no one was going with him), we arrived at the school gate.

Suzumiya Haruhi was already sitting behind my seat, staring outside, when I entered the classroom. She had two bun-like hair clippers on her head; I guess today is Wednesday. After sitting down— for some reason which I do not know, the only explanation being that I was going nuts, before I realized it— I found myself once again talking to Suzumiya Haruhi.

„Do you change your hair style each day because of the aliens?”

Like a robot, Suzumiya Haruhi turned her face slowly towards me, and stared at me with her dead serious expression. It was pretty scary, actually.

„When did you notice?”

Her tone was so cold that it was as though she was talking to a rock on the side of the road.

I paused for a while to think about it.

„Hmm… for a while.”

„Really?”

Haruhi put her chin on her palm, looking irritated.

„I think that each day of the week gives off a different image.”

This was the first time we'd had a proper conversation!

„For color: Monday is yellow, Tuesday is red, Wednesday is blue, Thursday is green, Friday is gold, Saturday is brown, and Sunday is white.”

I can sort of understand what she is trying to say.

„Then that means, if we use numbers to represent the color, Monday is zero and Sunday is six, right?”

„That's correct.”

„But shouldn’t Monday be one?”

„Who asked for your opinion?”

”… Yeah, right.”

Seemingly unsatisfied by my answer, Haruhi scowled at me. I just sat there uncomfortably and let time slip by.

„Have I seen you somewhere before? A long time ago?”

„Don't think so.”

After I answered, Okabe-sensei lightly entered the classroom, and our first conversation ended.

Even though our first conversation is nothing to write home about, this could become the changing point I have been looking for!

Then again, the only chance I could talk to Haruhi was the bit of time before homeroom, as she's usually not in the room during recess. But as I sit in front of her, I am fairly certain that my chances of talking to her are far greater than those of others.

But the thing that shocked me the most is that Haruhi actually answered me properly. I originally thought that she would go like, “You moron, shut up! Whatever!” I guess that I'm just as weird as her, for actually finding the guts to go and talk to her.

Therefore when I came to school the next day and discovered that instead of tying three ponytails, Haruhi had cut her long and slender hair short, I felt quite depressed.

The waist-length hair has been shortened to shoulder length. I mean, even though the hairstyle does suit her, she cut her hair the day after I talked to her about it! It must be on purpose, right?

When I told Haruhi about it,

„Not really.”

She answered with her trademark irritated tone but didn't show any sort of special expression. She was not going to tell me the reason.

But I expected that, so that's all right.

„Did you really try to join all the clubs?”

From that day on, talking to her using the bit of time before the homeroom session became my daily routine. Of course, if I didn't try to start the conversation, Haruhi would show no sign of reaction. Another thing is that if I talk to her about how last night's TV show was, or how the weather is, etc.— those she deemed as „idiotic topics”— she would just ignore me. Knowing that, I carefully picked the conversation topic whenever I talked to her. She turned her face away in annoyance, marking the end of the day's conversation. She turned her face away in annoyance, marking the end of the day's conversation.

„Is there a club that is more fun than the others? I'd like to consider joining some myself.”

„None.” Haruhi answered flatly. „Absolutely none.”

She emphasized this again, then slowly let out a breath. Is she sighing?

„I thought that high school would be a bit better. In the end it's the same as mandatory education. Nothing changes at all. Looks like I joined the wrong school.”

Miss, what criteria did you employ when you decided which school to attend?

„Sports clubs and cultural clubs are all the same. If only there were some unique clubs in school…”

„Well, what gave you the right to decide if other clubs are normal or not?”

„Shut up. If I like a club, then it's unique; otherwise it's plain.”

„Really? I knew you would say that.”

„Hmph!”

She turned her face away in annoyance, marking the end of the day's conversation.

Another day:

„I overheard something the other day… It's not something important anyway… Did you really dump all your boyfriends?”

„Why do I need to hear this from you again?”

She brushed her hair by her shoulders, and stared at me with her bright black eyes. God, other than being expressionless, this angry expression seems to appear often on her face.

„Did that Taniguchi tell you? God, I can't believe that I'm in the same class as that idiot even after I graduated junior high. He isn't one of those stalking psychos, is he?”

„I don't think so,” I thought.

„I don't know what you heard, but it doesn't matter, most of it is true anyway.”

„Isn't there someone out there you want to have a serious relationship with?”

„Absolutely no one!”

Total dismissal seems to be her motto.

„Every single one of them is a moron, I just can't engage in any serious relationship with them. Each one of them would ask me to meet him at the train station on Sunday, then for sure we would go to movies, amusement park, or to a ball game. The first time we eat together would always be a lunch date, then we would rush off to a café to drink tea. At the end of the day they would always say 'see you tomorrow'!”

„I don't see anything wrong with that!” I thought personally; but I didn't dare say that out loud. If Haruhi says it's bad, then it must be bad for her.

„Then, without fail, they would confess over the phone. What the hell! This is a sober subject, at least tell me face-to-face!!”

I can sympathize with those guys. Making such an important― to them, at least― confession to someone who looks at you like you are a worm would probably make anyone feel uneasy. They lost their nerve just from seeing your expression! I'm imagining what those guys were thinking as I respond to Haruhi.

„Hmm, you are right. I would ask the girl out and tell her directly.”

„Who the hell cares about you!”

What the… Did I say something wrong again?

„The problem is, are all the boys in this world such dim-witted creatures? I have been agitated by this question since junior high.”

Now it's not any better is it!

„Then, what kind of boy would you consider 'interesting'? Is it going to be aliens after all?”

„I am fine with aliens or similar things as long as they are not normal. Be they male or female.”

„Why do you always insist on something other than human?”

When I blabbed that out Haruhi looked at me with disdain.

„Because humans are no fun at all!”

„That… maybe you are right.”

Even I can't counter Haruhi's idea; if it turns out that this cute transfer student is half earthling and half alien, even I would think that's cool. If Taniguchi, currently sitting next to me and spying on Haruhi and me, is a detective from the future, it would be even cooler. If Asakura Ryouko, who for some reason keeps smiling at me, has any sort of supernatural power, then my school life would be as exciting as one can get.

But none of it is possible— no aliens, time travelers, or supernatural powers exist in this world. Okay, let's say they do exist. They wouldn't just appear right in front of us humble citizens and say, „Hello, I'm actually an alien.”

„THAT'S WHY!”

Haruhi suddenly stood up and knocked her chair down, causing everyone to turn and look at her.

„THAT’S WHY I AM WORKING SO HARD!!”

„Sorry I am late!”

The always-optimistic Okabe-sensei, who is pretty out of breath, rushed into the classroom. When he saw the whole class looking at Haruhi standing, her fists clenched, eyes fixed at the ceiling, he became just as surprised and just stood there.

„Er… Homeroom is about to start!”

Haruhi sat down immediately and glared at the corner of her desk. Phew!

I turned around, the whole class followed suit and turned their heads as well. Then Okabe-sensei, obviously disoriented by the commotion, wobbled to the stage and let out a soft cough.

„I apologize for being late. Eh… Then let's begin!”

He repeats again, and the class atmosphere finally reverts to normal— even though this is the sort of atmosphere that Haruhi hates the most!

Maybe, life is just like that?

But, to tell you the truth, deep inside my heart I'm really envious of Haruhi's attitude towards life.

She still has the aspiration that she'll meet someone from the supernatural world that I abandoned long ago, and she enthusiastically tries to achieve her dream. If sitting around waiting is not going to achieve anything, let's call them ourselves! This is why Haruhi does things like drawing white lines on the school field, painting symbols on the school roof, and pasting cursed paper talismans everywhere.

Sigh!

I don't know when Haruhi started to do weird stuff that made others mistake her as an occultist. Waiting achieves nothing, so why not perform some weird ceremonies to call them out? At the end of the day, however, nothing happened. Maybe that's why Haruhi always has that „damn-the-whole-world” look on her face…?

„Hey, Kyon.”

After class, Taniguchi, with his mystified face, tried to corner me. Taniguchi, you look like a total moron with that expression of yours!

„Be quiet! I don't care what you say. Anyway what kind of magical spell did you cast?”

„What magical spell?”

Highly advanced technology is indistinguishable from magic! I remembered this proverb as I asked Taniguchi back. He then pointed his finger at Haruhi's now vacant seat.

„This is the first time I've seen Suzumiya talk to a person for so long! What were you guys talking about?”

That, ah, what did we talk about? I just asked her some normal questions, that's all.

„This is a phenomenon!”

Taniguchi sarcastically put on an in-awe expression, then Kunikida popped up from behind Taniguchi.

„Kyon's always gone out with strange girls.”

Hey, don't say things that'll create a misunderstanding.

„It doesn't matter if Kyon likes strange girls. What I can't understand is why Suzumiya would talk to you? I don't get it at all.”

„Maybe Kyon is as weird as her?”

„Probably. I mean you can't expect someone with a nickname like Kyon to be normal.”

Stop calling me Kyon, Kyon, Kyon! Rather than being called by that stupid nickname, just use my real name! At the very least I wanted to hear my sister call me „Onii-chan”!

„I want to know too.”

The voice of a cheerful girl came out of nowhere. I lifted my head, and of course, saw Asakura Ryouko's innocently smiling face.

„I tried talking to Suzumiya-san a few times already but nothing came of it. Could you teach me how I should talk to her?”

I acted as though I was thinking about this for a while; but actually, I didn't even think at all.

„I dunno.”

Upon hearing this, Asakura smiled.

„I am so relieved now. She can't go on being isolated from her classmates like that, so it's great that you've become her friend.”

Asakura Ryouko cares for her like a class monitor because, well, she is the class monitor. She was elected as the class monitor in our last lengthy homeroom session.

„Friend, huh?”

I shook my head uncertainly. Is it really like that? But, the only expression Haruhi gives me whenever I talk to her is a scowl!

„You need to continue helping Suzumiya-san so that she can get along with the class. We're in the same class after all so we're counting on you!”

Sigh, even if you say that, I don't even know what I'm supposed to do!

„If there is anything I need to tell Suzumiya-san, I could just ask you to pass the message to her!”

No, wait! I'm not your spokesman!

„Please?” she asked sincerely, putting her palms together.

Faced with her request, I could only give vague responses like „erm” and „ahh…”. Asakura took that as a yes and showed her yellow-tulip-like smile, and then went back to the other girls. After seeing that the other girls were looking at me, my heart fell to the bottom of a canyon.

„Kyon, we are good friends right…?” Taniguchi asked, staring at me suspiciously.

„What the hell is going on here?”

Even Kunikida, with his eyes closed and arms crossed on his chest, nodded.

Oh my god! How come I am surrounded by this bunch of idiots?

It seems that someone decided that everyone in class needed to change their seats monthly. Therefore the class monitor Asakura wrote all the seat numbers onto little pieces of paper, placed them in a cookie tin, and let each of us draw from it. In the end I got the seat in the second to last row next to the window that overlooks the courtyard. Guess who took the last seat right behind me? That's right. It's the ever scowling Haruhi!

„Why hasn't something interesting happened yet?! Like little grade school kids disappearing one by one, or some teachers getting murdered inside a locked classroom?”

„Stop saying that kind of scary stuff!”

„I joined the Mystery Study Group.”

„Oh? What happened?”

„It was so idiotic. Nothing interesting happened! Furthermore, all the club members are detective novel fans but there isn't anyone there that resembles a detective!”

„Isn't that normal?”

„I actually had hopes for the Supernatural Study Group.”

„Really?”

„But they all turned out to be a bunch of occult maniacs. Does that sound fun to you?”

„Not really.”

„Ah, man, this is too boring! Why doesn't this school have any decently interesting club?”

„Well, there's not much you can do about that.”

„I thought after I graduated to senior high I would encounter some kickass clubs! Sigh, this is like trying to go into the Major League but then you discover that the school you're attending doesn't even have a baseball team.”

Haruhi looked as if she were some sort of banshee ready to go to a hundred Buddhist monasteries to lay some curses. She stared at the sky with disdain and let out a huge sigh.

Should I pity her?

I don't know what sort of clubs Haruhi likes. Maybe even she doesn't know the answer. She just wants to „do something interesting.” What is „something interesting?” Does that involve solving a murder mystery? Searching for UFOs? Or exorcisms? I think she has no idea either.

„I think it can't be helped if there aren't any.”

I decided to express my opinion.

„Judging from the results, humans are usually content with their current states. Those who aren't, however, will try to invent or discover something to advance civilization. Someone wanted to fly so they invented airplanes. Someone wanted to travel easily so automobiles and trains were made. But, those things were created by people who possessed special talents. Only a genius can convert those imaginings into reality. We ordinary mortals should just live our lives fully. We shouldn't act impulsively just because we feel adventurous.”

„Shut up.”

Haruhi just cut off my rather excellent speech, or at least that's what I think, and turned her head the other direction. Looks like she's really moody right now. But then again, when isn't she? I am used to it already.

This girl probably doesn't care about anything— unless it involves supernatural powers that far surpasses reality. The world doesn't have those, however. Nope, really.

Long live the Laws of Physics! Thanks to you we humans can live in peace. Though Haruhi may cringe at this.

I am normal, right?

Something must have triggered it.

Maybe it was the above conversation?

Because I never saw it coming!

The warm sun made everyone in the classroom sleepy. Just as I was nodding my head and going to sleep, a powerful force suddenly exerted itself on my collar and pulled me backwards. Because the force was so strong, my head hit the corner of the desk behind me. Tears instantly came out of my eyes.

„What do you think you are doing!?”

I turned my head around madly and saw Haruhi, one hand still grabbing my collar, smiling a big smile that was as bright as the tropical sun— honestly, this is the first time I've seen her smile! If smiles can be measured in terms of temperature, then her smile was as hot as a tropical rain forest.

„I got it!”

Hey, don't spit on me!

„Why didn't I think this up before?”

Haruhi's eyes shone as brightly as the Albireo Alpha star. She stared at me pointedly. Reluctantly I asked:

„What did you think up?”

„If it doesn't exist, I can just make one myself!”

„Make what?”

„Make a CLUB!”

My head suddenly hurt and I don't think it had anything to do with my head hitting the desk a moment ago.

„Really? What an excellent idea. Can you let go of me now?”

„What's that attitude? You should be happy!”

„About your idea, I'll talk to you about that later. For now I just want you to consider where we are, THEN you can share your joy with me. But first calm down okay?”

„What do you mean?”

„The class is not dismissed yet.”

Haruhi finally let go of my collar. I pressed the numbing back of my head and turned around slowly. I noticed that the whole class looked totally awestruck. The freshly-graduated newbie English teacher, with her chalk in her hand, stared at me and looked as if she was ready to cry.

I signalled Haruhi to sit down quickly and shrugged towards the poor teacher.

Please continue the lesson, Miss.

I heard Haruhi mumble about something and sat down unwillingly. The teacher then resumed her writing on the board…

Create a new club?

Hmmmm…

Don't tell me I'll be cooperating.

My aching cerebrum just started to enhance my unease.