Mikortól nem hiszek a Mikulásban? Az igazat megvallva, ez a fajta butuska kérdés nem bír igazi jelentőséggel számomra. Habár, ha azt kérdeznéd, hogy mikortól nem hiszem, hogy a piros jelmezes öregember a Mikulás, akkor magabiztosan mondhatom: Sohasem hittem a Télapóban, soha. Tudtam, hogy a Mikulás, aki az óvodai karácsonyi ünnepségen jelent meg, csaló volt, s most, hogy visszagondolok, minden csoporttársam szemében ugyanaz a hitetlenség tükröződött, amikor azt figyeltük, hogyan színleli tanárunk a Télapót. Bár sosem láttam ahogy anyám megcsókolja a Mikulást, eléggé gyanús volt számomra egy olyan öreg embernek a létezése, aki csak Karácsony estéjén dolgozik.
Ennek ellenére egy kicsit tovább tartott rájönnöm, hogy az effektdús „jó fiúk a gonosz szervezetek ellen” képregények földönkívülijei, szellemei, szörnyei és parafenoménjei nem léteznek. Nem, várjunk csak, valószínűleg rég rájöttem, csak nem akartam elfogadni. Mélyen a szívemben még mindig arra vágytam, hogy ezek a földönkívüliek, szellemek, szörnyek, parafenoménok és gonosz szervezetek hirtelen előttem teremjenek. Unalmas, normális életemhez hasonlítva, ezen csillogó műsorok világa sokkal izgalmasabb volt, én is abban a világban akartam élni!
Én akartam lenni, aki megmenti a földönkívüliek által elrabolt és egy edény formájú erődbe bebörtönzött lányt. Én akartam lenni, aki bátorságával, intelligenciájával és megbízható lézerfegyverével harcba száll a jövőből érkezett gonosztevőkkel, akik a saját malmukba akarják hajtani a történelem folyását. Én akartam lenni, aki démonokat és szörnyeket söpör el egyetlen varázsigével, csatákat vív gonosz szervezetek mutánsai vagy médiumai ellen és telepatikus küzdelmekben vesz részt!
De várjunk csak egy kicsit. Ha valóban megtámadott volna egy földönkívüli vagy bármi hasonló, mégis hogyan harcolhattam volna ellene? Még egy csipetnyi különleges képességem sincs!
Nos hát, ez hogy tetszene? Egy nap egy titokzatos új tanuló érkezik az osztályomba. Azon kívül, hogy tényleg egy földönkívüli vagy a jövőből jött, és telepatikus képességekkel rendelkezik. Amikor összetűzésbe kerül a rossz fiúkkal, csak annyit kell tennem, hogy megtalálom a módját, hogyan keveredjek bele a háborújába. Ő fogja megvívni az összes küzdelmet, nekem csak az ő segítőkész haverjának kell lennem. Istenem, ez nagyszerű, milyen okos is vagyok!
Vagy talán, ha ez nem működik, mit szólnál ehhez: egy nap, egy titokzatos erő éledne fel bennem, valami telekinetikus vagy mentális képesség. Felfedezem, hogy számos ember rendelkezik hasonló erővel ebben a világban, majd egy ilyesfajta paranormális társaság keres fel. Csatlakozom a társasághoz és megvédem a világot a gonosz mutánsok ellen.
Szerencsétlenségemre, a valóság meglepően durva… Senki sem csatlakozott később az osztályomhoz. Még egy UFO-t sem láttam soha. Amikor olyan helyekre mentem, amik hírhedten kísértet járta helyek voltak, semmi sem történt. A tollam két óra aktív bámulás után sem mozdult meg egyetlen millimétert sem, és az osztálytársam fejének merev nézése sem fedte fel előttem egyetlen gondolatát sem. Nem tudtam mit tenni, csak elszomorodni, hogy milyen normálisak a fizika törvényei. Szép lassan felhagytam az UFO-k figyelésével és a paranormális TV műsorok figyelemmel kísérésével, mivel végre meggyőztem magam, lehetetlen. Még arra a pontra is elértem, hogy nosztalgikus érzésekkel gondoltam ezekre a dolgokra.
Felső tagozat után teljesen kinőttem ebből a fantáziavilágból és végleg kikötöttem a válóságnál. Semmi sem történt 1999-ben, habár még mindig reméltem, egy ici-picit, hogy valami fog; az emberiség nem tért vissza a holdra vagy jutott távolabb. Azt hiszem, ahogy a dolgok kinéznek, már rég halott leszek, amikor is képes lesz bárki is lefoglalni egy körutat a Föld és az Alpha Centauri között.
Ezekkel a földhözragadt gondolatokkal a fejemben, egy normális, gondtalan középiskolás lettem. Egészen addig a napig, amikor találkoztam Suzumiya Haruhival.
When did I stop believing in Santa Claus? In truth, this sort of silly question holds no real significance for me. However, if you were to ask me when I stopped believing that the old man wearing the red costume was Santa, then I can confidently say: I have never believed in Santa, ever. I knew that the Santa who appeared at my preschool Christmas party was a fraud, and now that I think about it, every one of my classmates shared the same look of disbelief watching our teacher pretend to be Santa. Although I had never seen mommy kissing Santa Claus, I was already wise enough to be suspicious about the existence of an old man who worked only on Christmas Eve.
However, it took me quite a bit longer to realize that the aliens, time-travelers, ghosts, monsters and espers in those effects-filled 'good guys versus evil organization' cartoons didn't actually exist either. No, wait, I probably did realize, I just didn't want to admit it. Deep inside my heart I still wanted those aliens, time-travelers, ghosts, monsters, espers and evil organizations to suddenly appear. Compared to this boring, normal life of mine, the world of those flashy shows was much more exciting; I wanted to live in that world too!
I wanted to be the one who saved the girl kidnapped by aliens and imprisoned in a bowl-like fortress. I wanted to be the one who used my courage, intelligence and trusty laser gun to fight against villains from the future trying to change history for their own gain. I wanted to be someone who could banish demons and monsters with a single spell, battle against mutants or psychics from evil organizations, and engage in telepathic fights!
But wait, calm down. If I really were ever attacked by aliens or whatever, how could I ever possibly fight against them? I don't even have any special powers!
Well then, how about this: one day, a mysterious new student transfers to my class. Except he's really an alien or from the future, and he has telepathic abilities. When he gets into a fight with the bad guys, all I need to do is find a way to get involved in his war. He'll handle all the fighting and I can just be his flunky sidekick. Oh my god, this is great, I am so clever!
Or maybe, if that doesn't work, how about this: one day, a mysterious power inside me awakens, something like a telekinetic or psychic ability. I discover that a lot of other people in this world also have similar powers, and then some sort of paranormal society recruits me. I'll become part of this organization and protect the world against evil mutants.
Unfortunately, reality is surprisingly cruel… No one got transferred to my class. I've never seen a UFO. When I went to places that were rumored to be haunted, nothing showed up. Two hours of intense staring didn't make my pencil move a single millimeter, and glaring at my classmate's head didn't reveal his thoughts to me either. I couldn't help but get depressed at how normal the laws of physics were. I began to stop watching for UFOs and paying attention to paranormal TV shows because I finally convinced myself it was impossible. I even reached a point where I only had a sense of nostalgia for those things.
After junior high, I completely grew out of that fantasy world and became utterly grounded in reality. Nothing happened in 1999, even though I kept hoping, just a bit, that something would; mankind hadn't returned to the moon or gone beyond it. I suppose, from the way things are looking, that I'll be long dead before you can book a round trip from Earth to Alpha Centauri.
With those sorts of pedestrian thoughts in my mind, I became a normal, carefree senior high student. That is, until the day I met Suzumiya Haruhi.